A Baumgarten- József Attila-díjas és kétszeres Kossuth-díjas költővel Mucsányi János beszélgetett.
( Részlet az interjúból )
- 1946-ban belépett a Kommunista Pártba, majd 1956-ban kilépett a pártból.
Harminc év múlva,1986-ban az Írószövetségből is kilépett. Egy nagy magánéleti
líra után, a rendszerváltás élmény-zuhatagában terem-e újra közösségi téma,
van-e miről írni manapság?
- Éppen készülő új könyvemnek az ismertetőjét, fülszövegét írva próbáltam
megfogalmazni röviden, hogy a fejemben milyen párhuzamosságok történnek
állandóan, már lírai párhuzamosságok, vagy teremtésbeli párhuzamosságok, mert
megírtam éppen ebből a gondolatból, hogy egy szegény ember miért nem érdemel
meg egy eposzt. Szóval miért csak királyokról írtak eposzt, miért nem lehetett egy
munkásemberről eposzt írni. Egy ember megcsinálta nálunk gyönyörűen, Illyés
Gyula. Ugye, a Három öreg-ben, ugye az Ifjúság-ban, vagy a Hősökről beszélek-ben,
csodálatosan, példázatosan és ihletetten is. Így született meg az én Apám című
versem, de annak megszületett a párja, az Anyám. Megszületett A tékozló ország,
megszületett a párja 1956 után sok szünettel, sok depresszió után, nagy
szakadékokból való kimászás után a Halottak királya. Sőt, aztán megszületett a
harmadik ága, vagy kinőtt, a Krisztus levétele a keresztről, ami már ’56, vagy az én
1956-om látomása, van, hogy írtam kint csata közben, nem csata előtt, nem csata
után, hanem csata közben, és így tovább. De mivel minden történeti változás
menetében nagyon sok a társadalmi elveszettség, tehát nem én magamat érzem
elveszettnek, hanem azt a közeget, és azt a közösséget, amelyből származtam,
érzem megint lesüllyedőben, alásüllyedőben.
/………./
- E mögött a szociális, gazdasági leszakadás mögött mennyire érezhető
kulturális leszakadás is?
- Nem tudom, Magyarországon most hány fajta kultúra van, de sokfajta létezik.
Ezt mondhatom idézőjelben, de anélkül is, ugye? Nekünk van egy alapproblémánk,
ez a saját nyelvünkbe temetettségünk, ez alapkérdés. Ez olyan, hogy mennél jobban
ismered a nyelvet, mennél többet használsz költészeteddé, vagy regényeddé, vagy
novelláddá, annál inkább, mint a homokbánya, dől rád a nyelv magányossága és a
nyelvi zárvány képződése, mert annál jobban válik kiáshatatlanná. Elképesztő, hogy
Arany János nem fordítható le, tán a legcsodásabb nyelvű magyar költő, vagy
Csokonai Vitéz Mihály, aki nem fordítható le, vagy nem is érdekel senkit az
égvilágon. Ezekkel a csodákkal, amiket ezek az emberek teremtettek. Ez az egyik
probléma, hogy a magyar kultúra, most az írott kultúráról van szó, a
képzőművészetiről, a zeneiről nem is beszélek, a zenei tán oldottabb egy kicsit,
éppen a nyelve miatt. A képzőművészeti az nem, mert azt úgynevezett zsíros
festészetnek tartják, akár elvont, akár nem elvont, akár természetjellegű festészet.
De a nyelviségben ez van. Ha egy kulturális közakarat helyett magánakaratok vagy
csoportakaratok érvényesülnek, abban a percben a szervezettségnek és a
szervezkedésnek különböző formái jönnek létre. Akik meg tudják szervezni, hogy a
műveiket, vagy X-nek a műveit fordítsák le más nyelvre, az alapfontosságú, vagy az
kellene, hogy legyen. A magyar irodalom akkor van angolul, vagy franciául, vagy
olaszul, vagy portugálul, vagy spanyolul, ha nem, akkor semmi az égvilágon nincs,
senki nem tud róla.
/…………../
- Január huszonkettedike a magyar kultúra napja. Mi az, amit ezen a napon egy
magyar költő elmondhat, el akar mondani?
- Az ember csak vágyakkal és kívánságokkal van teli, és vágyak és kívánságok
tömegét tudná kérni és egy képernyő jóvoltából közvetíteni. Adjon mindnyájunknak
teremtő békességet az idő. Ez az egyik dolog. Kettő: ne kelljen olyan himnuszokat
fogalmaznunk, mint a Kölcsey Ferencnek, ami csodálatos, ami remekmű, ami nem
azt mondom, hogy a legszebb magyar vers, mert rengeteg legszebb magyar vers
van, de remekmű, aminél hibátlanabbat, tökéletesebbet nem lehet írni. Ezt azért
mondom, mert egyszer engem megkísértettek, hogy írjak egy Himnuszt, Himnuszt
Kodály Zoltánnal együtt, és elutasítottam. Aztán addig piszkáltak, hogy meg is
próbáltam valamit, és ebből született az a Himnusztöredék című négy vagy öt sor.
Mondom függetlenül már a dolgoktól, aminél megrendültebbet, esendőbbet,
lényegében kérőbbet, szomorúbbat, bölcsebbet, mert a „megbűnhődte már e nép a
múltat, s jövendőt”-ben olyan mérhetetlen bölcsesség van, hogy ez a bölcsesség
szinte máig megfejthetetlen, nem lehet pontosan a tartalmát megfejteni, csak érezni
lehet. Lehetne talán ennél dacosabbat vagy ingerültebbet vagy büszkébbet, vagy
nem tudom micsodát írni, de ne kelljen. Ne kelljenek mindazok a feszültségek,
szorongások, magányok, nemzeti magányt is veheted ennek, nyelvi magányt is
veheted ennek, bekerítettséget is. Mindezek próbáljanak feloldódni, oldódjanak fel
bennünk, körülöttünk, környezetünkben, történeti környezetünkben, társadalmi
környezetünkben, ember és ember közti viszonyban, teremtő és teremtő között, a
dolgokat anyagi létükben létrehozó emberek között, országok között, népek között.
1996. január 22.
コメント