Jó tudni: honnan jöttünk, kik vagyunk
Az 1960-as évek közepén dolgozta ki a kettős honfoglalás elméletét, majd az ún. szvidéri-elméletként ismertté vált eredet-elméletet. László elutasította a történeti nyelvészek kis létszámú, etnikailag többé-kevésbé egységes közösségről, uráli/finnugor nyelvű ősnépességről, viszonylag jól körülhatárolható őshazáról szóló elképzelését.
Mivel elveti az uráli/finnugor ősnépre és őshazára vonatkozó hagyományosnak tekinthető elképzelést, ezért elveti a hozzá kapcsolódó, ezen ősnép felbomlására épülő, szétvándorlásos nyelvfejlődési modellt is. Szerinte azonban az uráli/finnugor nyelvű népek nyelveinek rokonsága nem vitatható. Viszont, ha az uráli népek ősei sosem élhettek együtt egykor kis területen, tömören, s nem ezek szétvándorlása magyarázza a ma nyelvláncban elhelyezkedő finnugor népek rokonságát, akkor másféle magyarázatot kell találni a nyelvi rokonságra.
László szerint ez a rokonság kizárólag nyelvi; az uráli/ finnugor nyelvű népek mind műveltségükben, mind embertani értelemben különböznek egymástól. Néhány tipológiai hasonlóságot leszámítva az uráli/finnugor nyelvek közti hasonlóság is csak a szókincsre, annak is egy különleges rétegére, az alapvető kommunikációt lehetővé tévő szavakra korlátozódik.
László Gyulával Csáky Zoltán beszélgetett.
- Olvastam valahol, hogy a múlt nem azonos azzal, ami megmaradt belőle. A
honfoglalók nem kengyelből, lószerszámból, veretes övből, szablyából,
tarsolylemezből álltak, hanem emberek voltak. Emberek voltak, akik élték életüket,
szokásaikat, hitték hitvilágukat és temették holtjaikat. A régész László Gyula
professzor ezt az életet kereste, a régen volt magyarok életét kutatta, több évtizedes
tudományos, oktatói munkássága során és ez érdekli ma is, 86 éves korában. Ha jól
tudom, Veress Péter mondta Önnek, hogy ne mindig csak a fejedelmekkel
foglalkozzon, és így született meg A honfoglaló magyar nép élete, még Kolozsvárott.
- Most erre mit válaszoljak? Tudniillik igaz, hogy Veress Péter mondta ezt, amit
idézett, de sokkal messzebb nyúlnak vissza a szálai annak, hogy én az életet
kerestem. Tudniillik nekünk a háztartásunk odahaza Kőhalomban önellátó volt,
mindent magunk csináltunk. Édesanyám mindentől kezdve, baromfineveléstől a
disznóölésig, édesapámnak műhelye volt, bútorokat csinált, kereteket csinált,
iskolában néptanító volt, kórusokat nevelt, melodrámákat mondott, ünnepi
beszédeket, szóval mindezt nem készen kaptuk, hanem ott csinálódott. Én ezt a
szemléletet vittem át a régészeti munkásságomba is, hogy egy-egy tárgyat nem
állapotában nézek, hogy megvan, hanem, hogy készült, miből készült, kik csinálták,
kik használták, hogy használták. Szóval a tárgyat az állapotából fel tudtam váltani
idővé. Az idő pedig munka volt. Azután hogy a tárgyat hogyan használták, kik
használták, mire használták, mindenre következtetni lehet, persze csak bizonyos
fokig, mert azért a tárgyakon kívül nagyon kevés, ami megmaradt. De a tárgyakon
kívül is maradt még régészeti emlék, ami nem fogható kézzel, nem állítható ki, de
van. Elhatározott szándékom volt még fiatal koromban, hogy a szegény emberek
életét kutatom. Erre mondta aztán Péter, hogy hát jó, jó, de tényleg ne azt, amit a
fejedelem csinált, azt úgyis tudjuk, a harcokat is tudjuk, hagyd a csudába, azt írd
meg, hogy mi, kétkezi dolgozó emberek, hogyan élünk. De ezt egyébként Győrffy
István is mondta nekem, aki tanárom volt az egyetemen, de egyébként gyerekkorom
óta ismertem, hogy Gyula nem ezt várjuk tőled, mármint ezt a reálrégészetet, a
tárgyaknak a fetisizmusát, hanem azt, hogy hogyan éltek, mit csináltak, hogyan
gondolkoztak. Hogy hogyan gondolkoztak, vajon erről mi maradt, sok minden, de
nem megfogható, nem kézzelfogható, csak kikövetkeztethető. Például a másvilág
képzetein. A sírokban megfigyeltem, hogy a tárgyak miként helyezkednek el, a keze
ügyébe esnek-e a halottnak, vagy nem. Hát nagyon gyakran nem estek a keze
ügyébe. Márpedig a temetés az nagy dolog volt régen és ma is. Nem csak a szeretet
miatt, hanem régebben főként amiatt, hogy a halott vissza ne járjon, hogy minden a
keze ügyébe essék a másvilágon. De ez a keze ügye fordított volt, tükörkép volt. Na,
ebből elindult aztán egy gondolatsor, hogy a honfoglalóink más világképzete
voltaképpen tükörkép volt, és valamennyien játszottunk gyerekkorunkban szita-szita
péntek, szerelem csütörtök, dob szerda. Miért mondjuk fordítva? Péntek, csütörtök,
szerda, mert ez a másvilágra irányuló szertartásoknak a gyerekeknél megmaradt
emléke.
- Ön az elfogadott honfoglalás-kép mellett megalkotta a kettős honfoglalás
elméletét, mármint azt a felismerést, hogy Árpád magyarjai, amikor bejöttek a Kárpát-
medencébe, itt magyarokkal találkoztak. A fiatal kutatók követik-e ezt az elméletet?
- Számomra ez még a mai napig is feltevés, úgy is fogalmaztam meg, mert…
- Tehát nem így volt, hanem így is lehetett?
- Ki tud ezer év távolából biztosat mondani? Éppen Sinor Dénessel, az
Amerikába szakadt magyar nyelvésszel beszélgettünk arról, hogy divat ma
történészeink és nyelvészeink egy részénél, nem akarok senkit bántani, hogy mit
tudtak a krónikások, majd mi megmondjuk, hogy hogy volt. Hát ez nem igaz. A
krónikások nagyon jól tudtak sok mindent, hiszen nagyrészt nemzetségi
hagyományokból táplálkoztak és másrészt pedig ellenőrizték, amit ők írtak. Igaz,
hogy nem tudtak latinul, mondjuk a köznemesség, vagy a főnemesség sem, de
ünnepi alkalmakkor a krónikásaink elmondták magyarul azt, ami a krónikákban volt
és azt ellenőrizték. Hogy a szóbeli emlékezés milyen erejű és milyen tudomásul
veendő, arra hadd mondjam el, hogy úgy tudom, én is csak olvastam, hogy például a
mongolok bizonyos törzseinél, ha összeülnek tanácskozásra, hogy kinek, mi a helye
a tanácskozáson, azt az dönti el, hogy kinek milyen őse, milyen hivatalt viselt
Dzsingisz korában. Tehát hétszáz évre visszamenőleg tartják számon, mert nem
lehet azt mondani, hogy az enyém ez volt, azt ellenőrzi a többi. Tehát nem csak a
sajátját, hanem úgyszólván az egész nemzetségét számon tartják és ellenőrzik.
Nekünk többek közt ezt a szóbeli hagyományt is fel kellene deríteni. Amire a
krónikáinkból is van adat, Anonymus büszkén mondja, hogy ő nem ad a regősök
csácsogó énekére, ő tudniillik csak a magyar nemesség történetét írta meg, ezt
hangsúlyozza, nem a népét. Ha már szóba került a kettős honfoglalás kérdése: én
ezt kényszerűségből tettem közzé, nem akartam semmilyen vitát csinálni. Én boldog
lettem volna, ha egyszerűen tovább folytatom azt, amit csináltam, újabb adatokkal,
de nem lehetett. Ha az ember valamire rájön, azt nem tudja megtartani, másrészt
kényszeríti a további kutatásra. De kérdezte, hogy mi a további sorsa a fiataloknál?
Nemrég jelent meg Makkay Jánosnak egy könyve, A magyarság keltezése címmel,
amiben sorra veszi az összes érveket a kettős honfoglalás mellett. Nagyon alaposan
megvizsgálja, megrostálja az adatokat. Szóval kritikailag teszi közzé, és végül is arra
az eredményre jut, hogy fenn kell tartani ezt a feltevést. Ugyanúgy Engel Pál, a
Történettudományi Intézet osztályvezetője a székelyekről megírta, hogy biztos, hogy
az első honfoglalás népei. Tehát lassacskán kezd enyhülni a kezdeti erős ellenállás.
Akik ellenezték a kettős honfoglalást, lassan elfogadják, hogy 670-ben az onogurok
beáramlottak a Kárpát-medencébe. Ezzel elfogadták tulajdonképpen a kettős
honfoglalás tételét, de hogy milyen erős az ellenállás, azt bizonyítja, hogy Király
Péter kollégám átvizsgálta a Karoling-kori okmányokat, Karoling-kori, tehát Árpád
honfoglalása előtt 100-200 évvel és 60 onogur nevet talált benne, sőt talált egy strata
ungaroro, magyar utat. Mikor ezt előadta, ott ült mellettem egy kiváló nyelvész
professzor, aki a végén azt mondta, hogy ezek nem lehettek magyarok, tudjuk, hogy
a magyarok 896-ban jöttek be. Olyan erős a beidegződés, hogy egyszerűen
képtelenségnek tartanak egy korábbi beözönlést, honfoglalást, vagy mit.
- Már régóta meg szerettem volna kérdezni Öntől, a régésztől, régmúlt
kutatójától, miért olyan fontos, hogy tudjuk, hogy honnan jöttünk, és kik vagyunk?
- Miért olyan fontos? Hát én erre nem tudok felelni.
- Fontos ez egyáltalán?
- Én magyar vagyok, tehát érdekel a saját népünk sorsa, érdekel a saját magam
régi sorsa, együtt a népével. Nagyon boldog vagyok, hogy a nehéz időket is együtt
éltem át a 15 millió magyarral. Tehát nem mondom én azt, hogy fontos, de jó tudni,
hogy honnan jöttünk, kik vagyunk. Például hogyha összevetik nyugattal, mert akkor a
művelődés központjai keleten voltak. Ott voltak a nagy könyvtárak, az egyetemek, ott
voltak a csillagvizsgálók, ott voltak a költők, a matematikusok, minden szellemi
ember ott élt a mohamedán keleten, és mi annak a közeléből jöttünk. De egyébként
is keleten milyen környezetben éltünk? Csupa egyistenhívők; mohamedánok, zsidók
és kazárok, akik felvették a zsidó vallást, tehát nem volt újdonság számunkra itt a
kereszténység, sőt szinte megváltás volt, hiszen a honfoglalásnak nem csak dicső
csatái voltak, hanem kétségbeesett emberei is, akik kénytelenek voltak otthagyni az
ősöket, a temetőket. Elszakadtak a múltjuktól, vagy kétszer is vereséget szenvedtek
a nyugatiaktól, pedig hadba mindegyik sereg a saját istenének a nevével indult.
Tehát az idegen isten legyőzte a mi istenünket. Oda kellett csatlakozni, hát az jobb.
Ilyen kérdések, amik fel sem merültek a történettudományunkban, sokkal
meghatározóbbak a honfoglalás tekintetében, mint maga az útvonal, a csaták és a
többi. Egy kétségbeesett nép keresett megnyugvást és annyira mentek például, hogy
a lovas temetkezést tiltotta a kereszténység, de azt nem tiltotta, hogy a lovat az
egyháznak adják, márpedig a másvilágot az egyház képviselte. Tehát rejtekutakat és
módokat találtak magyarjaink ahhoz, hogy megtartsák, amit meg lehet tartani.
1996. május 29.